Amikor a repülőről hajóra száll az ember lánya, és alig tíz perc múlva a kilép Motu Tevairoa szigetén a Bora Bora Pearl Beach
Resort mólójára, és a szép, mosolygós, virágkoszorús-nyakláncos, bennszülött lány frissítővel fogad, akár egy királynőt,
nos, akkor muszáj megdörzsölni a szememet. Ideje felébredni! Ez biztosan csak egy álom, de még annak is túl szép...

És nem. Igaz, hogy valószerűtlennek tetszik itt minden, mintha csak egy 3D-s reklámfilmet nézegetnék, de a hangok, a
meleg, az illatok és a mindent körülölelő, varázslatos tenger mégsem lehet illúzió csupán. Amikor még szinte kábulatban a látványtól ott találom magam a polinéz stílusban épült hotel vaskos bambuszoszlopokon álló, gigantikus háncskupolás,
csupa fa fogadótermében az intarziával díszített recepcióspultnál, és a papírok kitöltése után a kezembe nyomják a bungalóm kulcsát, nos, ekkor kezdem csak igazán elhinni, hogy tényleg itt vagyok.

Nehéz visszaadni mindazt a szépséget, amelyet érzékszerveim mohón habzsolnak. Nem csak Bora Bora zöldellő szigetének látványát, az érkező szállóvendégek megilletődött és lelkes felkiáltásait, a személyzet kitüntető kedvességét, a tűző
nap melegét, a hideg koktél ízét vagy a konyhából erre szálló mesés illatokat.

A legnehezebb szóban tolmácsolni, visszaadni mindazt, amit a korallszigetet körülölelő tenger nyújt nekem. Csábító
frissességét, langymeleg ölelését, kristálytiszta ragyogását, a partot simogató lágy hullámok hangját. Körülvesz, magába szippant, elvarázsol.

A legjobb az egészben, hogy magától a víztől - amiért ilyen hosszú utat megtettem -, a hangjától, színétől, látványától nem kell megválnom szinte egy pillanatra sem. Hiszen a szobánk gyakorlatilag a tengerben áll, cölöpökön, mégis kecsesen.
Talpunk alatt, szemünk előtt mindenütt a türkizkék ragyogás, maga a lakosztály pedig csupa-csupa kényeztető figyelem.

Luxus felső fokon, ízléstelenség, cikornyák és túldíszítettség nélkül. Bambusz minden mennyiségben, és persze kényelmes pihenőhelyek, kellemes légkondicionált levegő és frissítő zuhany. Amikor úgy érzem, mindezt már nem lehet fokozni, akkor elhangzik egy javaslat: Ne vacsorázzunk? Este az Otemanu-hegyre néző étteremben rákkoktéllal kényeztetem magamat.
Ez a kedvencem. Úgy érzem, megérdemlem.
Most, ezen a pár kivételes napon minden olyasmi kijár, ami eddig eszembe sem jutott. Nem gondolok a munkára, az ügyfelekre, most még a családot is takarékra teszem, tudom, hogy jól vannak, kibírják egy kicsit nélkülem. A mellettünk csobogó, a hófehér homokot láttató, hívogató víz. És az elkövetkezendő napokat csakis így töltjük.
Vízben, víz mellett, víz alatt, víz fölött...

Fürdünk a tengerben, pancsolunk a medencékben, pezsgőfürdőben kényeztetjük magunkat, benevezünk egy kis búvárkodásra, kalandtúrára, aztán elalszunk a víz andalító csobogására. Reggel pedig újra kezdjük az egészet. Olyan ez a néhány nap, mint egy agymosással egybekötött teljes megújulás. S ahogy a vakáció végeztével elhagyjuk a kis hajó fedélzetén állva a szigetet, ahogy kiszakadunk az érintetlennek tűnő természet öleléséből, fokozatosan vissza a civilizált városi lét stresszel, nyüzsgéssel, szmoggal teli világába, egyre inkább ismét az a bizonytalanság fog el, hogy talán
nem is igaz, mindez nem is velem történt, hogy csupán álmodtam ezt az egészet...

Szerző:

Pannonhegyi Katalin

Az eredeti írás megjelent:
SPATREND magazin 2010 áprilisi számában

Képgaléria
[1 / 36]

Oldal: 1